"Ha a könyörtelen órát úgy betöltöd,
Hogy benne érték hatvan percnyi van,
Egész kincsével bírod ezt a földet
És ami még több: Ember vagy fiam!"

Kipling     

Ünnepi beszédek

Az intézmény 50. évfordulójára rendezett
jubileumi ünnepség beszéde
(2003. június 7.)

Elmondta: Hartmann Iván igazgató

Tisztelt Vendégeink, kedves Kollégák és bródys diákok!

Minden kerek évforduló, kötődjön az kisebb vagy nagyobb közösséghez, eseményhez, megkülönböztetett figyelmet kap és érdemel. Iskolánk 2003-ban lett 50 éves. Történelmi méretekhez viszonyítva az 50 év nem túl hosszú egy intézmény életében, számunkra mégis jelentős időszak. Ilyenkor nem csak kötelező, hanem célszerű is számvetést készíteni, hiszen nem létezik jövő múlt és jelen nélkül. Adódnak tehát olyan pillanatok az életben, amikor meg kell állnunk, hogy a múltba visszatekintve, az átélt emlékekből erőt merítve menjünk tovább. Úgy gondolom, az iskola tényszerű történetét és eddigi életét többféle dokumentum formájában: filmen, évkönyvben, fotókiállításon is illik rögzíteni. Többek között én is szeretnék az elmúlt nehéz, de ugyanakkor szép 50 év történéseihez általánosan megfogalmazható tanulságokkal és érzésekkel csatlakozni.

Nem lehetett könnyű feladata 1953-ban az intézmény vezetésének, az első igazgatónak, Horváth Istvánnak és tantestületének a gimnáziumi képzés megindítása Ajkán. Ne feledjük: Ajka ekkor még nem város. Bár a gimnáziumi oktatás sem mentesülhetett a korabeli politika szabta, gyakran változó céloktól, az elsődleges feladata ekkor is a főiskolai, egyetemi felvételre való felkészítés volt.

A különböző feltételek megteremtése bizonyára embert próbáló volt pedagógusok, szülők, tanulók számára egyaránt. A fordulópontot az 1961-ben átadott 12 tantermes épület jelentette, mely ma is otthont ad az intézménynek. Ekkor már stabil tantestülete, vezetése volt az iskolának Varga Miklós igazgató irányításával.

A Bródy Imre Gimnázium és Szakközépiskola minden korszakában igyekezett megfelelni a kihívásoknak: ezért vállalta fel a műszaki (gépészeti) szakközépiskolai, az egészségügyi szak- és szakközépiskolai, majd a közgazdasági szakközépiskolai képzést. Mindezek mellett előbb fiú- majd leánykollégium illetve iskolai menza üzemeltetésére is kényszerült.

Alapelvként fogadtuk el, hogy az iskola akkor jár el helyesen, ha az oktató-nevelő tevékenységben úgy közvetít egyetemes értékeket, hogy közben állandóan kreatív gondolkodásra késztet, s nyitott mindenre, ami a tanulók fejlődését segíti.

A mai intézmény képzési struktúrája szerteágazó, színes. Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy e tapasztalatok birtokában kialakított keret egyrészt a társadalmi igények kielégítését szolgálja, másrészt előremutató, progresszív. Az ezredfordulón szükséges idegen nyelvismeret megszerzését motiválja az emelt szintű angol és német nyelvi képzés, a modern kommunikációs technika elsajátítását teszi lehetővé a számítástechnika tagozat. A 4 és 6 évfolyamos gimnáziumi oktatás keretei között megszerzett tudás megfelelő munícióval látja el a további tanulásra készülőket. Ezt egészíti ki a közgazdasági szakközépiskolai, valamint a Veszprémi Egyetem által akkreditált felsőfokú számviteli szakügyintézői szakmai, illetve a levelező és esti tagozatos gimnáziumi képzés. Így kívánunk megfelelni a Pedagógiai Programunk mottójaként választott Jobbágy Károly idézetnek:

"... az a pajzsunk, az a vértünk,
mit itt tanultunk s végigéltünk."

Úgy gondolom, itt külön is hangsúlyoznunk kell a felsőfokú akkreditált szakmai képzés beindításának jelentőségét iskolánkban 2000-ben. E képzésnek - mely 2 éves - komoly előnyei vannak, hiszen a tanulók az államilag finanszírozott 2 év sikeres és megfelelő szintű elvégzése után a Veszprémi Egyetemen felvételi nélkül, 1 évnyi kreditpont beszámítási lehetőségével folytathatják tanulmányaikat, miközben felsőfokú szakmai végzettséget szereznek. Jelentőségét az is növeli, hogy mindez alapja lehet majd egy magasabb színtű képzés meghonosításának a Bródyban. Az ezzel kapcsolatos következő lépés már meg is történt: 2003-tól ezen akkreditált képzés a Veszprémi Egyetem kihelyezett tagozataként működik. Tehát reményeink szerint, megfelelő létszámú sikeres felvételiző esetén, 2003-tól Ajkán a Bródyban a Veszprémi Egyetem hallgatói tanulnak majd.

Sikerként könyvelhetjük el azt is, hogy a szűkös tantermi kapacitások mellett, a viszonylag magas tanulólétszámmal együtt is igen jó feltételekkel működik iskolánk. Jól felszerelt számítástechnikai szaktantermek, multimédiás nyelvi labor, zártláncú, tantermekből irányítható TV és videó rendszer, taniroda, 22 ezer kötetes iskolai könyvtár, magas színvonalú szakmai eszközállomány és 100%-os szaktanári ellátottság jellemzi az iskola feltételeit és működését.

Köszönetünket fejezzük ki e helyen is a fenntartó Ajkai Önkormányzatnak és azon vállalatoknak, cégeknek, akik szakképzési hozzájárulással támogatták a megfelelő oktatás-technikai háttér megteremtését.

Eredményes nyelvoktatásunkat kiterjedt külföldi kapcsolatrendszer támogatja. A hatékonyabb nyelvtanulás céljából rendszeresen szervezünk külföldi tanulmányutakat, angliai, ausztriai nyelviskolákba juttatjuk el tanulóinkat. Partnereinkkel folyamatosan dolgozunk az EU által finanszírozott projekteken. Anglia, Finnország, Németország egy-egy iskolája közreműködésével számítástechnikai projekttermékünk elkészült, az újabb partnerekkel (Anglia, Svédország, Lengyelország, Spanyolország, Olaszország, Németország, Hollandia) elsősorban a kommunikáció fejlesztését tűztük ki célul.

E tények talán azt is jelzik, hogy iskolánk fogékony az újra, és kellő mértékben innovatív. A külföldi kapcsolatok mind tantestületünket, mind diákjainkat hozzásegítik ahhoz, hogy szélesedjen látókörük, tudásuk tartalmasabb, gazdagabb legyen. A nyelvtudás szükségességének megtapasztalása is motiválja tanulóinkat a bizonyítvánnyal is igazolható közép vagy felsőfokú nyelvtudás megszerzésére.

A mindenkori körülményekhez és követelményekhez való alkalmazkodás, a feladatok kellő színvonalú megoldása folyamatosan követelt kitartó, következetes, néha ellentmondásoktól sem mentes munkát pedagógusoktól, tanulóktól egyaránt. Soha nem hittük, hogy hibátlanul dolgozunk. Azt viszont igen, hogy lelkiismeretes, a tanulók érdekeit leginkább szem előtt tartó tevékenységgel sarkalljuk tanítványainkat becsületes munkára, a megfelelő színtű tudás megszerzésére, pozitív jövőkép kialakítására. Úgy gondolom, hogy ez a nálunk végzett tanulók nagy többségénél sikerült is. Ezt bizonyítják az iskolai évek alatt produkált országos, területi, megyei és városi versenyeredmények, a továbbtanulási szándékok megalapozottsága és a sikeres életpályák. Mindenkinek köszönöm, köszönjük, akik segítettek nekünk, tanítványainknak, és szüleiknek a gyereknevelés igen nemes feladatainak minél eredményesebb megoldásában.

Tisztelettel és megkülönböztetett figyelemmel gondolunk azon dolgozóinkra és tanítványainkra, akik már nincsenek közöttünk.

Ezen beszéd megírása közben megszámlálhatatlanul sok gondolat, érzés fogalmazódott meg bennem iskolánk múltjával, jelenével és jövőjével, azaz életével kapcsolatban. Nyilván nem e beszéd, hanem a jubileumi évkönyv, az iskola történetét feldolgozó albumok, videofilm és kiállítás hivatottak arra, hogy teljesebb képet adjanak az elmúlt félévszázadról, a múltra épülő jelenről, netán a várható jövőről is.

A méltó ünneplést lehetővé tevő minden támogatónak ezúton is köszönjük a segítséget, mellyel hozzájárultak ahhoz, hogy reményeink szerint megfelelő módon sikerült megünnepelni és emlékezetessé tenni iskolánk 50. születésnapját. Az intézményt, valamennyi volt és jelenbeli dolgozóját és diákját hadd köszöntsem Tóth Árpád soraival:

"Te kedves udvar, meghitt, régi termek,
Te ötvenéves drága iskola,
Ma minden régi híved újra gyermek,
S köszönt, mint kisdiákok friss sora..."

Az 1998. évi ballagási ünnepély tanári búcsúztató beszéde

Elmondta: Szamosvári Ágnes tanár

Kedves Ballagó Diákok! Ünneplők és Ünnepeltek!

Négy évvel ezelőtt, amikor osztályomat, a 12. A-t megkaptam, ígéretet tettem magamnak, hogy ezen a mai napon, osztályom ballagásának szomorú, de varázslatos pillanataiban én fogok itt megszólalni, hiszen nekem lesz-van leginkább érzelmileg közöm és talán érvényes mondandóm a most ballagókhoz és majdani követőikhez.

Együtt végigballagtunk ma az iskolán, néztük a jól ismert-ismeretlen arcokat, a kopott vagy éppen fontos művészi üzenetet hordozó padokat, a csak ilyenkor, csak erre az alkalomra, csak nekünk-értünk díszbe öltöztetett osztályokat. Láttuk tanáraink most meleg és meghatott tekintetét ... aztán a Bródy-szobor szokásos, de most csak nekünk szóló szertartása ... és valamit megértettünk. Megértettük, hogy ez most csak nekünk szól, hogy végérvényesen van mindez, hogy itt hagyjuk kedves iskolánk ... Hisszük-nem hisszük, akarjuk - nem akarjuk, egyszeri, kivételes és megismételhetetlen pillanat ez. Most mi ballagunk. Először és utoljára. És tudjuk, érezzük, hogy mögöttünk itt a tömegben csupa ismerős, kedves arc: édesanyánk arca, aki napok óta lázasan sütött-főzött, készülődött; apánké, aki mosolyogva figyel minket, s most férfiasan meghatott, mert nekünk ezekben a napokban rettentően fontos dolgaink voltak, hajnalig tartó szerenádok, utolsó együtt-nevetések, halaszthatatlanul fontos telefonok, hangulatingadozások, nyűgök és nyavalyák - mindent kibírtak. Mert szeretnek minket. Ott állnak most mögöttünk mindannyian: testvéreink, rokonaink, barátaink és szeretőink. Mindenki- most mindenki itt van, aki fontos, aki számít, és akire számíthatunk. Vajon mikor lesz életünkben még egyszer ilyen pillanat, amikor ennyi szerető ember és ennyi szeretet vesz körül minket? Most mi vagyunk, mi külön-külön a főszereplői ennek a varázslatos szép játéknak, amit ballagásnak hívnak.

Nézem a jól ismert diákarcokat, és búcsúzom. Tudom, hogy nem örökre, hogy hétfőn újra, és majd az érettségi meg a bankett... De ez a perc soha többé meg nem ismétlődik. Panta rei - mondtam nektek sokszor, minden folyton-folyású és nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, Carpe diem! - kiáltottátok vissza tegnap, fölállva a padokra, és végre engem feleltettetek, tőlem kérhettétek számon a tananyagot - bár megjegyzem, a klasszikusan remek Süss fel nap, fényes nap kezdetű műalkotás természetesen tökéletesen felépített elemzését végig sem hallgattátok - játékosan kötözködve-bohóckodva, csakhogy végre ti is adhassatok nekem szekundát, fölsorolván, mi mindent mondtam volna helytelenül, ha hagyjátok...

És mégis. Ugye jó volna egy pillanatra megállítani a szárnyas időt, órát, gyönyörű percek, ne, óh ne fussatok... Jó volna még egy kicsit diáknak maradni, nyugodtan vagy unatkozva, ásítozva vagy izgatottan újra a padokban ülni, mert ma biztos megúszom, ma nem lehet, hogy engem feleltessenek. És aztán végtelen megkönnyebbüléssel hallani újra és újra a kicsengetést (a becsengetést sosem), örülni, ha váratlanul elmarad egy óra vagy a tanár éppen beszélgetős kedvében van, és egy pillanatra hirtelen olyan ismerősen emberi lesz az arca...

De Panta Rei - mondom újra, mert immár vége, ballagni, menni kell. Carpa diem! Éld át a pillanatot, mondom most én, őrizd meg magadban, hogy később újra és újra erőt meríthess belőle! S ha adunk, ha merünk és akarunk adni, kapunk is - melegséget, emberi szót, mosolyt, érintést, szeretetet...

Kedves ballagó diákok!

Most nekem, a már felnőttnek, a tanárnak kell felelnem, vallanom. Vallanom szokatlanul, romantikusan, - megmosolyogni való idealizmusomról, hivatásomról, pályámról, önmagamról. Mert itt a vallomások ideje.

Megvallom nektek, hogy szeretek tanítani, és szeretlek benneteket. Szeretek, annak ellenére vagy éppen annak tudatában - dacosan és makacsul -, hogy a társadalom minderről hogyan ítélkezik. Mert nem tudják, nem ismerik, milyen érzés megfürödni nap mint nap a fiatal, tiszta emberi arcokban, tekintetekben, mindig találva valakit, akire mosolyogni érdemes; nem tudják, hogy ez mindennapi kihívás és állandó megmérettetés is; örök konfliktus és konfliktusoldás, amely teljes emberi készenlétet követel; nem tudják, hogy a pillanatnyi kudarcokat, rosszul sikerült, mert kölcsönösen kapcsolathiányos órákat igenis feledtetik a legapróbb győzelmek, megnyert, mert kompromisszummal záródó csaták, amelyben diák is, tanár is, megtartotta emberi méltóságát. Szeretem a fiatalok kegyetlenül makacs őszinteségét, mert újra és újra önvizsgálatra késztetnek, de megtartják harci kedvemet is, hiszen értük csatázom, nem ellenük, hiszen közönyük vagy egykedvűségük, pimaszságuk vagy tapintatlanságuk csak álca, csak az erejét próbálgatni akaró sólyom dacos fölrepülni vágyása, személyiségükért folytatott küzdelem, de amely igazából szeretetre, törődésre, odafigyelésre, emberi szóra áhítozik.

Verssorok kószálnak a szélben, itt van körülöttünk minden, ami elmúlt. Mert az ember csodálatos lény! Szívében, lelkében képes felidézni és megidézni az elmúlt időt; - a verssorok, idézetek itt kószálnak körülöttem, és azt mondják: nem vagy egyedül, soha nem vagy egyedül; mert megölhették hitvány zsoldosok, mert megszűnhetett dobogni szíve, de harmadnap legyőzte a halált, et resurexit tertia die - és feltámadott a harmadik napon. És hisszük vagy sem, a szeretetet itt hagyta a feltámadott, magunkban hordozhatjuk; tőlünk, igenis tőlünk függ, hogy árad-e a mosolyunkból, sugárzik-e a lényünkből; hogy ebben a Minden Egész eltörött létélménnyel megvert életben, a ködfátyolkép emberi világban a semmi ágán vacog-e kis szívünk; hogy fázunk-e majd belül, ha felnőttekké kell lennünk; hogy merjük-e vállalni az élet nagy kockajátékát, megőrizve magunkban a hitet, a reményt, a szeretetet. Mert makacsul igaz, hogy minden ember csoda, egyszeri és megismételhetetlen, hogy létének értelme, mert folytatása van, gyermekeiben, unokáiban, hogy nem kell Szondinak lennünk, elég, ha az apródok mindennapi hősiességét és hűségét magunkban hordozzuk; s mert nem igaz, hogy az ember sárkányfog-vetemény, hogy az ember fáj a földnek, hiszen mi vagyunk az ember, s csak rajtunk múlik, igen, minden egyes emberen, hogy az emberarcú világ hiányával nézünk-e farkasszemet, vagy a magunk kis körében minden nap valakire rámosolygunk, valakit megsimogatunk, megérintünk, ujjbegyeinkkel jelképesen lesimogatjuk a gyötröttséget, a kételyt, a ráncokat.

És hiszek. És vállalom a hivatásomhoz való kötődést, mert tudom, hogy az emberi szónak még mindig értéke van; hogy a szeretetből fakadó szigor és következetesség utólag megbocsáttatik; hogy az iskola - a szülői ház, az otthon mellett - a legfontosabb hely lehet, ha jól működik, ha értéket, értelmet és gondolatot közvetít. Ha betölti azt a szerepét, hogy megtanít gondolkodni, vitatkozni, harcolni magamért, de másokért is; de hagy álmodozni, hinni, szeretni is...

S talán a legfontosabb vallomás most következik. Mert tanárként nemcsak adtam, de kaptam is. Kivételesen sokat, kivételes lehetőségeket. Olyanok között lehettem nap mint nap, akik fiatalok, akik még tudnak romantikusan ábrándozni, naivul szeretni az elsőt, a másodikat, a most igazit; tudnak olyat kérdezni - mert mernek -, amin el kell gondolkodni; nem hagyják az istennek se, hogy lélekben szakállasodjak... Mert mindig csináltok valami elképesztőt, meghökkentőt, meghatót vagy éppen apaszomorítót, ami újra és újra rákényszerít arra, hogy küzdjek, akarjak, higgyek, valljak, gondolkodjak. Veletek együtt. Értetek.

Hamarosan 42 éves leszek. Ti most kezditek az életet. Én olyan 37 éves koromban váltam felnőtté, elfogadva, hogy a szenvedés megtisztít, hogy az élet küzdelem, hogy minden ember - nehéz belátni ám! - csak önmagán segíthet.

Őszintén kívánom, hogy ne tévedjetek el, hogy találjatok magatokban kapaszkodókat, hogy megtanuljátok elfogadni és elviselni a felnőttlétet. És a konfliktusok és küzdelmek és fájdalmak árán is, ellenére is merjetek élni, hinni, szeretni. Teljesen tisztán, emberi módon. Mert ti viszitek tovább az élet és emberség zászlaját, mert ti is átélitek majd gyermekeitekben az emberré nevelés szépségét és felelősségét.

Most eleresztitek a kezünket. Ballagtok. De tudnotok kell, hogy a kezünk itt lesz mindig, kinyújtva, - várakozva és hűségesen, a kéz, amelybe mindig, felnőttként is kapaszkodhattok, s amelybe annak idején mi is kapaszkodhattunk. Csak meg kell érintenetek. Mi itt leszünk.

A ballagó diákok búcsúzója a 2001. évi ballagáson

Elmondta: Hortobágyi Gábor 12.G osztályos tanuló

Kedves Vendégeink, Szülők, Tanárok, Diáktársaim!

Hihetetlen, ami most velünk történik, amit egyszerűen csak úgy hívunk, ballagás. Egyszerű, mégis magába sűrít mindent, ami hozzánk, az iskolához tartozik. Boldogan, de csöppnyi keserűséggel emlékezünk az első napra a Bródyban, az elsős avatóra, osztálykirándulásra, a szalagavatóra, mert tudjuk, hogy mindezt csak egyszer élhetjük át. Mint ezt a mai napot is.

Évről-évre láttunk egy-egy ballagó osztályt, és soha nem értettük, mit éreznek. Csak most. Azt, hogy elérkeztünk valahová. Itt hagyunk valamit és valamit újra várunk. Fiatalabbként látva a virággal, tarisznyával ballagókat, nem sikerült soha megérezni, mit gondolnak. Lehetséges, hogy ezért járhatott a fejemben az a gondolat: miért csak egy tarisznyájuk van? Nekünk miért ne lehetne kettő? - gondoltam.

Az egyiket magunkkal vinnénk, teleraknánk emlékeinkkel, hogy soha ne felejtsük azokat, érzéseinkkel, hogy azok el ne múljanak és mindazzal amit tanultunk és kaptunk az iskolától és tanárainktól: Manyi néni mérhetetlen türelmét, és a "szigorúan monoton növekvő függvényértékeket." Szamosvári tanárnő fényképét, hogy mindig őt nézhessük, "mert ő a legszebb". Haász Berta tanárnő jótanácsait, de abból is "egyszerre csak két szakaszt". Ica néni asszociációs képességét, hogy eljuthassunk Napóleon gazdaságpolitikájától a Penny Marketig. És Rezső bácsi tájékozottságát - minden tekintetben. Azt, hogy személyiségük példájával neveltek minket.

A másikat itt hagynánk, benne a magunk egyéniségét. Remélhetőleg mindannyiunk hiányát, négy sokszínű szeretnivaló osztály hiányát. Majd száz gyermekarcot, és ugyanakkor, majd száz felnőtt ember tekintetét. A hála sem maradhat ki belőle, a hála azért, hogy ez a majd száz gyermekarc felnőtt tekintettel fordulhasson a szabadság felé:

Mert bár lehet, hogy nem lesz egyes dolgozat, házi feladat, osztályfőnöki figyelmeztető, de hányszor gondolunk majd arra, hogy hétfőn nem rohanhatunk Gabi bácsihoz krétáért, hogy kedden nem focizhatunk önfeledten tesi óra helyett, hogy szerdán nem tanulhatunk matekórán a pad alatt irodalmat, hogy csütörtökön nem ping-pongozhatunk lyukasórában, hogy pénteken nem várhatjuk, hogy valamilyen csoda folytán a hétvége ne csak két napig tartson.

Szabadság vár minket, de ugyanakkor, nagyobb felelősség is, ezért nehéz elszakadni a gyermeki emlékekkel teli, de biztos hátteret jelentő iskolától Feladat vár ránk, melyet egyedül kell megoldani.

Az a szüleinktől és egymástól kapott erő, mely több éven át összetartott minket, most valamilyen megmagyarázhatatlan fizikai folyamat útján átváltozik, és egyéniségünket élteti tovább. Köszönet ezért az erőért és támogatásért. Az emlékezéssel, a hálával valamint e furcsa, kimondhatatlan érzéssel, mely magába sűríti az új felfedezése utáni vágyat, és a reménytelenül itt maradni akarást, búcsúzzunk most egymástól.

Végezetül hadd kívánjak mindenkinek szűnni nem akaró kitartást, és beteljesülő álmokat.

A 2002/2003-as tanév szalagavatóján
a végzős diákok nevében elhangzott beszéd

Elmondta: Koller Adrienn 12.G osztályos tanuló

"Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet élj és örülj! "

Ezt a Berzsenyi-versben megfogalmazott parancsot mindannyian megfogadtuk az itt eltöltött diákévek alatt, hiszen mindennél fontosabb volt számunkra, hogy szabadnak érezzük magunkat, és bizonyítsuk: meg tudunk állni a saját lábunkon, nem kell a támogatás, egyedül is tudunk helyes döntéseket hozni. Sokszor szertelenek voltunk és felelőtlenek. A mának éltünk, nem tudtuk elhinni, hogy egyszer mindez a múlté lesz.

"Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek."

József Attila egyik versének e néhány sora az élet egyik örök törvényéről vall. Az idő megállíthatatlan és az ember erre csak akkor jön rá, ha ilyen fontos fordulópontokhoz érkezik, mint mi most az érettségihez és a felvételihez. Ezzel lezárjuk az elmúlt 6 illetve 4 évet, melyek alatt oly sok emlékkel gazdagodtunk. Új emberekkel találkoztunk, bizalmunkba fogadtuk őket és barátságokat kötöttünk. Sokszor éjszakákig bújtuk a könyvet, másnap pedig már szinte elviselhetetlen volt az izgalom a dolgozat előtt. Emlékszem az órák utáni felszabadult nevetésre, a hosszú beszélgetésekre a barátokkal és az átvirrasztott éjszakákra az osztálykirándulásokon.

Az évek során sok tapasztalatot gyűjtöttünk, minden egyes csalódásból tanultunk valamit és lassan kezdtük kialakítani saját életszemléletünket. Rájöttünk, milyen fontos, hogy megismerjük önmagunkat és elfogadjuk rossz és jó tulajdonságainkat egyaránt, hogy így mások is olyannak szeressenek, amilyenek vagyunk.

A jövőnk bizonytalan, de kell, hogy terveket szőjünk, hiszen boldogabb az az ember, aki rengeteg álma közül akár csak egyet is megvalósít, mint az, akinek nem volt egy sem. Én bízom abban, hogy lesz elég kitartásunk ahhoz, hogy elérjük célunkat és büszkék lehetnek ránk szüleink és tanáraink egyaránt.

Hiszen az ő szeretetük és támogatásuk nélkül nem juthattunk volna el idáig. Nekik szeretnénk megköszönni - Márai Sándor szavaival - azt a munkát,

"...mely nem vár jutalmat, sem babért, sem utókort.
Csak éppen megtörténik veled, ha nem térsz ki előle,
s nem törődsz sorsával sem.
Csak a fáradság a tiéd, a verejték, az áldozat.
Minden más illanóbb, mint a hajnali köd, törékenyebb, mint a lepke szárnya."

Köszönjük!