Szárazmalmok

A szárazmalom a középkorban gyűjtőfogalom volt: emberek és állatok által hajtott malmokat is így neveztek, mintegy megkülönböztetésül a víz energiáját hasznosító malmoktól.

A szárazmalmok is sok évszázados múltra visszatekintő őrlőszerkezetek. Azért nevezik őket száraznak, mert - a vízimalmokkal szemben - meghajtásuk nem vízi, hanem állati vagy emberi erővel történt. A történészek szerint ezek a malmok az ókori Rómában jöttek létre, majd egész Európában elterjedtek. A szárazmalmokat ott alkalmazták, ahol a nagyobb erőt igénylő gépek meghajtásához nem állt rendelkezésre vízi erő.

Az újabb szakirodalom már csak az állati erővel hajtott malmokat nevezi így, s a köztudatban is így él.

Őrlőkövek, mozsarak

A magvakat ősidők óta két kő között őrölték: az alsó állókő és a felső mozgókő között. A legrégebbi kőpár állóköve a homorú felszínű kőlap volt, mozgóköve pedig a hengeridomú zúzókő. A magvakat a kőlapra szórták és a zúzókővel törték meg. Több ezer éves eszköz a mozsár is, amelyben a gabonát bot alakú törővel zúzták össze. A mozsarat régen kőből, égetett agyagból és fából, később fémből is készítették.

Kézimalmok

Az őrlőeszközök fejlődéstörténetében jelentős állomást képvisel a kézimalom. Ez két kőkorongból állt: az alsó állókőből és a felső forgókőből. A forgókő forgatása egyszerű hajtókarral történt. Kezdetben a forgókő teljes súlyával nehezedett az állókőre, ami a forgást megnehezítette. Hogy a munkát megkönnyítsék, a forgókövet egy közbeiktatott függőleges tengelyre helyezték. Így a kövek súrlódása csökkent, a forgatás könnyebbé vált és a teljesítmény is megnövekedett.

Megjegyzendő, hogy ez a fa- vagy vastengely csak központosítja a forgó követ, és emeli-süllyeszti a magasságát, de nem hajtja meg, mint a későbbi, áttétellel működő malmok. Később az őrleményt a tengelyvég magasságának állításával finomították, faékek segítségével. Kialakult így az a szabályozótalp rendszer, amit azután az áttétellel működő malmok is átvettek.

A magvakat a forgókő nyílásába öntötték, ezek forgatás közben a két kő közé kerültek, és megőrlődtek. Az őrlemény a kövek kerülete mentén vagy az állókő nyílásán át került ki.

Legrégebbi történeti emlékeink közül a XI. században keletkezett Gellért-legenda tesz említést elsőként a kézimalomról. Hazánkban gyakran kerül elő népvándorláskori és középkori települések feltárása közben. A feljegyzések szerint háborúk idején a katonák magukkal vitték a kézimalmokat, hogy táborozáskor őrölhessenek. A falusi háztartásokban a kézimalmot még a közelmúltban is használták sóőrlésre és magvak darálására.

A kézimalmok kb. 10 kg/óra teljesítménnyel dolgoztak. Az alacsony teljesítmény egyik oka az volt, hogy a 0,3-0,5 m átmérőjű kövek kicsi őrlőfelülettel rendelkeztek, a másik pedig az, hogy a felső kő csak olyan sebességgel forgott, amilyennel az ember hajtotta. A kő forgási sebességét és átmérőjét nem növelhették, mert ennek határt szabott az emberi kéz ereje és hossza.

Ezeket a fogyatékosságokat az áttételi szerkezetek alkalmazása csökkentette. Idővel ugyanis a kézimalmok hajtókarja és forgóköve közé gyorsító, s forgássíkot módosító fogaskereket és orsót iktattak be. Ezzel együtt nagyobb őrlőfelületű, 0,5-0,6 m átmérőjű köveket is alkalmaztak. Az ilyen módosítások legegyszerűbb alakban az áttételes kézimalmokban valósultak meg.

A hajtókart idővel olyan nagyméretű járókerekek - pl. vízikerekek, állati meghajtású kerekek, szélvitorlák - váltották fel, amelyek az emberi erőnél nagyobb energiák felvételére voltak alkalmasak. A járókerekek azonban csak 10-20-szor fordultak percenként. A teljesítmény-növelés érdekében gyorsítani és nagyobbítani kellett az áttételi szerkezeteket. Az új energiaforrások és műszaki módosítások tették lehetővé az 1,0-1,5 m átmérőjű és nagyobb teljesítményű őrlőkövek alkalmazását. E technikai újítások eredményeként jöttek létre a vízimalmok, valamint a hasonló erőátviteli elvek alapján működő egyéb gépek sokasága: pl. az olajütő-, ványoló-, rizshántoló-, kendertörő-, csertörő-, érczúzómalmok.

A magyarság a forgóköves kézimalommal minden bizonnyal már a honfoglalás előtt megismerkedett. Bizonyíték erre, hogy a lisztkészítés legfontosabb kifejezése, őröl szavunk őr- igei töve ótörök eredetű jövevényszó, aminek jelentése "forog, forgat", vagyis a gabonaőrlés módjára utal.

Taposómalmok

Emberi erővel működik a taposómalom. Figyelemre méltó, hogy Verancsics Faustus (1551-1617), a sokoldalú humanista tudós és feltaláló felismerte az erőkifejtés legkedvezőbb helyét és irányát. Az őrlőművek ki- és bekapcsolása a királytengelyen a nagy fogaskerekek elmozdításával történhet. Tehát a fogaskerekes kapcsolás gondolata itt is megjelenik a szél- és vízimalmokhoz hasonlóan.

A középkorban a taposómalom volt az emberi szenvedés egyik szimbóluma, ezért nevezték vérmalomnak. Szuszimalomnak is nevezték, mert a malom taposása közben az emberek szuszogtak, és időnként pihenniök kellett. A napjainkban használt taposómalom, taposókerék kifejezés az egyhangú munkát, foglalkozást vagy munkahelyet jelzi.

A taposómalmot emberek hajtották. Ez volt a szegények és a rabok malma. Járókerekét - a 4x3 m-nyi nagyságú, fekvő helyzetű és fából készült taposóhengert - belülről lépcsők borították. Ezeken 3-6 összefogózott ember taposott, azaz látszólag felfelé igyekezett, valójában azonban egyhelyben járt és közben lábaival hátrafelé forgatta a hengert. A henger függőleges síkú mozgását az áttételi szerkezet vette át, és felgyorsítva vízszintes síkú körmozgásként adta át a forgókőnek.

Egy hódmezővásárhelyi taposómalom működését Kiss Lajos örökítette meg. A malom két részből állt: a hajtószerkezetet - taposóhengert - magába foglaló taposóházból és a malomházból. A taposóházban volt a 2 m hosszú, vízszintes tengely körül forgó, deszkából ácsolt, 4 m átméröjű taposóhenger, amelynek belső felületén lépcsőket képeztek ki. A lépcsőkön lépegető emberek súlya alatt a henger elfordult, és fogaskerék-áttétellel forgásba hozta az őrlőkövek függőleges tengelyét. A taposóhenger két vége nyitott volt, csak a küllők hálózták be, itt lépett be 3-6 ember, hogy mozgásba hozza a szerkezetet. 4-5 erős ember 4 véka búzát 3-3 és fél óra alatt őrölt meg a taposómalmon. A kerék taposása kimerítő munka volt, közben pihenni, szuszogni kellett, innen kapta a vásárhelyi taposómalom a szuszimalom megnevezést.

Az utolsó hódmezővásárhelyi szuszimalom 1860 tájáig működött. A századfordulón egy helybeli szerző arról írt, hogy a szegénység főleg ínséges esztendőben - amikor jószágai legyengültek vagy elhullottak - fogta be magát malomhajtásra.

Igazi szárazmalmok

Magyarországi meghonosodásuk kezdeteiről nem maradtak fenn adatok. A XV-XVII. századi írott emlékek már utalnak a pozsonyi (1434), a debreceni (1556), a kecskeméti (1597), a budai (1663) szárazmalmokra. Ezeket latinul és németül többféleképpen nevezték: mola asinaria (szamárhajtású malom), mola bovinaria (ökörhajtású malom), molendina sicca, molendina arida (szárazmalom), Rossmühle (lóhajtású malom). A XIX. század közepéig ez volt az uralkodó malomtípus azokban az alföldi helységekben, amelyek nem rendelkeztek vízi erővel, de például Szegeden 1828-ban a városban 36 szárazmalom őrölt, a Tiszán pedig 68 vízimalom is működött.

A szárazmalmoknak három típusa volt: a taposómalom, a tiprómalom és a járgányosmalom.

Az ókori görögök és a rómaiak szamarat és öszvért fogtak be malommeghajtásra. Lóval hajtott pompeji gabonamalomról egykorú ábrázolás is maradt ránk (Pongrácz 1967: 31). Rómában a császárság korában a malom és a malmot forgató szamár a földbirtokhoz tartozott. Szamár hajtotta szárazmalom őrölt a kora középkori kolostorokban is. Magyarországon első okleveles említései a 15. század első feléből ismertek, de az egyházi és világi nagybirtokon bizonyára jóval korábban elterjedt.

1863-ban az országban közel nyolcezer (7966) szárazmalmot írtak össze. Területi megoszlásukról először 1894-ben kapunk hiteles képet, amikor számuk már alaposan megcsappant: közel egynegyedére (2033) csökkent. Akkor a legtöbb szárazmalom a következő országrészekben működött: a Duna-Tisza közén 735, a Tisza-Maros szögében 676 és a Tiszántúlon 415. Bács-Bodrog vármegyében 619, Torontálban 594 szárazmalmot írtak össze, de száznál több szárazmalom volt még Szabolcs (136), Szatmár (119) és Hajdú (117) vármegyében. A Dunántúlon 1894-ben mindössze 183 szárazmalmot írtak össze, Erdélyben egyetlenegyet sem (Malomipar 1894). Ha ezt a helyzetképet a magyarországi szárazmalmok virágkorára-: a 18-19. század fordulójára - a szélmalmok elterjedése előtti időre! - érvényesnek tekintjük (ami nagyon valószínű), akkor megállapíthatjuk, hogy a szárazmalmok elsősorban a Duna-Tisza közi homokhátság, a Bánság és a Felső-Tisza-vidék őrlőszerkezetei voltak, tehát a vízfolyásban szűkölködő alföldi területeken volt a gabonaőrlésben döntő szerepük. 1870-ben, amikorra a szélmalmok széltében elterjedtek az Alföldön, és a szárazmalmoknak a gőzmalomépítés miatt is bealkonyult.

Korunkat két, állati erővel működtetett szárazmalom élte meg épségben: a vámosoroszit (Szabolcs-Szatmár m.) a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették, a szarvasi (Békés m.) pedig helyszínen megőrzött s helyreállított népi műemlék.