Az ajkai Bródy Imre Gimnázium és Szakközépiskola Jubileumi Évkönyve, 2003         7. fejezet

"Gazdaggá csak a lélek tehet..."

Seneca     

Tanáraink, diákjaink írásai

Napló-szerű képződmény az angliai kirándulásról
(2001 ősze)

"Távol hazulról a legvígabb az ember"
(Shakespeare)

2001. október 26. este hét óra. Utolsó dialógus otthon:

- Tegyél be még három pulóvert.

- Dehogy teszek, nincs már helyem és különben sem Alaszkába megyünk.

- De közel lesz ... (egyébként végig sütött a nap)

Még fél óra vita a már bepakolt és a majdnem itthon felejtett holmikról és már tömtem is a kocsit a cuccal. Amikor megérkeztünk a Bánki elé, láttam, hogy szerencsére nem én vagyok az első. Ez többek között azért jó dolog, mert nem kell a hidegben egy köbméter táskával meg szatyorral a buszra várni, másrészt az én poggyászom a busz csomagterének szélére kerül, így nem kell attól tartani, hogy összenyomódik, és könnyen ki lehet majd venni. Rendesen ki volt ez találva. Még jó negyed óráig tartott az (ál)könnyes búcsú, miközben már alig vártuk, hogy végre lerázhassuk az ősöket, aztán mindeni fel a buszra és indulás.

Az utazás első szakasza a még ismeretlenekkel való összehaverkodásról szólt. Mindenki hozta a legjobb formáját: előkerültek a chipses zacskók és kólásüvegek, hogy úgymond megvendégeljük egymást. Kicsit később már megfigyelhető volt egyfajta fordított arányosság a társaság hangereje és az idő múlása között, így éjjel egy és két óra felé már csak a motorzaj hallatszott. Mindenki elnémult, hiszen tudtuk, hogy életünk egyik leghosszabb éjszakája vár ránk. Na azért nem volt olyan rémes, néhány röpke órácskát mindenki tudott aludni.

Másnap kora reggel deformált fejek és karikás szemek látványára ébredtem. Első utunk tehát egy német benzinkúti mosdóhoz vezetett (most inkább nem hasonlítanám össze a magyarral). Valamikor még délelőtt érkeztünk Kölnbe, első úticélunk színhelyére. A parkolótól egy átjáró vezetett egy kis lépcsősorhoz, ahol elénk tárult a gigantikus kölni dóm, a maga hatalmas gótikus tornyaival. Ez azonban semmi ahhoz képest, ami bent fogadott minket: a rózsaablakokon és mozaikképeken beszűrődő napfény színes játéka varázslatossá tette a helyet. Itt kettévált a csoport. Voltak, akik a dóm tornyából, madártávlatból nézték meg a várost, és voltak, akik elsétáltak a Rajna-partig (mint pl. én). Azonban hamar tovább kellett mennünk, mert még Brüsszelt is látni akartuk. Illetve, ha nem is az egész várost (bár ritka szép hely) legalább a pisilő kisfiút mindenképpen (ne tessék rosszra gondolni, meg hogy ilyen a belgák erkölcsi rendje, ez ugyanis csak egy szobor).

Ez az éjszaka már milliószor kellemesebb volt, mint az előző, ugyanis Brugge-ben, egy hangulatos városkában volt a szállásunk ZUHANNYAL és ÁGGYAL. Másnap délelőtt érkeztünk Calais-ba, a La Manche-hoz, ahol a Sea France egyik kompjának gyomrából a fedélzetre érve integethettünk az "öreg kontinensnek". Másfél órás abszolút gyomorkímélő hajókázás után végre angol földre léptünk, Doverbe érkeztünk. Dover igen érdekes város, már ami az építkezést illeti. A házak egymáshoz voltak falazva és így inkább hosszabbak voltak, mint szélesek. Később aztán kiderült, hogy ez nem csak Doverre jellemző.

A másik furcsaság a közlekedésben volt. Habár a kísérőtanárok elég sűrűn felhívták a figyelmet a fordított menetirányra és a tájékoztatóban is benne volt (meg aztán ki ne hallott volna róla), néhány ember (lányok!) az első adandó alkalommal a kocsik elé ugrott. Szerencse, hogy a magyar reflexnek és az angol fékeknek nincs párjuk a világon, így nem történt baleset.

Este hét körül értünk Wokingba (egy alvóváros London mellett), a találkahelyre, tehát a megbeszélt időben. Itt már csak egy röpke órácskát kellett várnunk a családokra, akiknél szállást kaptunk. Pontosítok: ez sem érvényes mindenkire, mert volt akiért egyszerűen nem is jöttek (valami félreértés miatt, mint az utóbb kiderült). Én egy nagyon rendes családhoz kerültem (anya, apa, két kislány). Igaz, hogy abból élnek, hogy diákokat fogadnak, és amint mi elmegyünk, érkezik a következő turnus, de azért nagyon aranyosak és nyitottak voltak. Szóval beköltöztünk: rajtam kívül két fiú és két lány. Az ottani lányok (Emily (8(, Alisha (5() a kezdeti angyalkából mintegy pálfordulással átmentek pankrátorba (persze képletesen szólva, és csak játékból). A csomagok kipakolása után szűk négy óra alatt lezuhanyoztunk, megvacsoráztunk, odaadtuk a magunkkal hozott ajándékokat és eltettük magunkat másnapra.

Épp legszebb álmaim közt heverésztem az ágyamon, amikor szörnyű dolog történt: a gazdasszony köntösben "Good morning boys!" felkiáltással rontott be a szobánkba hajnali hétkor, majd halkan hozzátette "The breakfast is on the table" (a reggeli az asztalon). Brutális kegyetlenséggel sújtott le ránk a döbbenet, mely igencsak megtépázta idegeinket: reggel van! Gyors öltözködés és reggeli után felbőgött a Peugeot motorja, és már indultunk is a találkozóhelyre, onnan pedig busszal a nyelviskolába. De hát ki mondta, hogy az élet habostorta. A suliban kezdő, középhaladó és haladó csoportokra osztottak minket, és egy héten át 15 tanár akart minket beavatni az angol nyelv rejtelmeibe. Az elején még jó bulinak számított, aztán a végén már csak elviseltük, ami muszáj volt. Délben végeztünk, és indultunk az angol fővárosba.

Első nap, azaz hétfőn volt szerencsénk járkálni a Trafalgar téren, ahol nagyon jól megfigyelhető volt az angol emberek sokszínűsége és toleranciája. Békésen járkáltak egymás közt az afroamerikaiak, a turisták (mint mi) és a bennszülöttek (angolok). Ugyanezen a napon a kerítés mögül megnézhettük a Buckingham palotát és a parlamentet is. Mindkettő lenyűgöző építmény. Mindeközben nem messze tőlünk csendesen folydogált a Temze és ugyancsak csendesen hullották levelüket a fák.

Kedden a nyelvórák után Windsor felé vettük az irányt, hogy lássuk a kastélyt, ami állítólag olyan nagy, hogy ha az egyik felét megtámadták volna, a másik felén csak egy héttel később értesültek volna az ostromállapotról. Na azért ilyen nagy nem volt. Azonban sokkal szebb volt, mint képzeltem, ráadásul majdnem minden szobába be lehetett menni. Így azonban kissé elhúzódott a program. Csak jelzem, hogy pl. az előtérben elfért volna egy átlagos családi ház.

A harmadnap délután végre elérkezett: néhány órára felemelkedhettünk a sztárok és politikusok világába, azaz megérkeztünk a Madame Tussoud's panoptikumba. Rögtön az elején le kellett fényképeztetni magunkat a 007-es ügynökkel. Azért mondom, hogy kellett, mert a másfelé vezető utakat az ottani őrök elállták. Ezután beértünk a "hallba", ahol a viaszfigurák mesterien kidolgozott vonásai és az alig pislákoló hangulatfény miatt nem lehetett megkülönböztetni az élő és élettelen embereket. A panoptikumból kiérve szabadidőt kaptunk a Baker Streeten. Hogy miért pont ezen az utcán, azt nem tudom: teljesen olyan volt mint a többi, csak ezt Bakernek hívják.

A következő napon megláttuk azt a nevezetességet, ami nélkül London nem lenne London, amiről az egyszerű ember is megkülönbözteti a többi várostól: megpillantottuk a Tower Bridge-et (tudjátok azt a kéttornyú, nyitható hidat a Temzén). Most azonban nem ez volt a lényeg, hanem a Tower of London nevű vár. A legenda úgy tartja, hogy a várban élő hollók a birodalom őrzői. Ha a hollók elrepülnek, a birodalom összeomlik. És ez a legenda már több mint 900 éve ott él minden angol szívben. Azonban a Tower fekete őrei vajmi keveset érnének a valódi támadókkal szemben, ezért van egy másodlagos őrség is, csak úgy a biztonság kedvéért, ők a Beefeaterek. Annak is van oka, hogy miért pont a Towerben strázsálnak ezek az őrök. Itt őrzik ugyanis a koronaékszerekkel együtt a világ egyik legnagyobb gyémántját, az Afrika Második Csillagát.

Az utolsó nap több szempontból is különleges volt, ugyanis Greenwich-be látogattunk, hogy egyszerre lehessünk a Föld keleti és nyugati féltekéjén. Itt van ugyanis a kezdő meridián, azaz a 0. hosszúsági fok. Valamint az egész világon a greenwich-i időhöz viszonyítva állítják be az órákat. Az már egy másik dolog, hogy az ott lévő 4 db óra közül mindegyik másképp járt.

A második különlegesség a házigazda családnál várt ránk. Eddig normális európai kaját kaptunk, asszonyunk azonban hazafelé bejelentette, hogy ma tradicionális angol kosztot fogunk enni, azaz halat krumplival. Ilyet mondjuk itthon is szoktunk enni, nem kell hozzá hagyomány, de ha külön mondják is hozzá, hogy ez angol, akkor másképp eszi az ember.

Reggel elbúcsúztunk a családtól, de még kaptunk egy kis szabadidőt Wokingban, hogy bevásároljunk az útra. Este a fél 10-es komppal jöttünk vissza Franciaországba és hajnali négykor már Párizsban voltunk, egy benzinkút mellett, hogy még tudjunk aludni reggelig. Hát én nem tudtam. Hat körül végre leengedtek minket a buszról és persze mindenki "mint az örült ki letépte láncát" rohant a mosdóba. Naná, hogy ilyenkor nem működik a férfi WC (bocsánat, toalett). A célnak azonban a női is megfelelt. Szóval egy kis cihelődés után megkezdtük városnéző túránkat Párizsban. Elsőként a diadalívet kellett meglátogatnunk, hogy áll-e még vagy összedőlt (csak a nyűg beszél belőlem), mi azonban sokkal szívesebben néztünk volna be egy Ferrari-szalonba, vagy éppenséggel a Moulin Rouge-ba. 30 km-es párizsi gyaloglásunk azonban nem volt hiábavaló, ugyanis a középületek közül egyszer csak feltűnt a távolban az a bizonyos monumentális vastákolmány: az Eiffel-torony. Hogy milyen volt, arról annyit, hogy már csak ezért is érdemes volt részt venni ezen a kiránduláson. 677 lépcső és lift vezet föl a tetejébe, ahonnan a verőfényes napsütésnek köszönhetően több km-es körzetben látható volt az alattunk elterülő város. Még a madarak is alattunk repültek. Miután föleszméltünk a kábulatból, továbbhaladtunk a Notre Dame felé. Úton útfélen árusok kínálták portékáikat: mini Eiffel-tornyokat, festményeket, rajzokat, antik holmit. A hangulatát azonban nem lehet leírni vagy elmondani. Azt át kell élni.

Este viszont már tovább kellett indulni újabb szánalmas éjszakának nézvén elébe otthonunkban, a buszban. Hál' istennek most már sikerült átaludnom Németországot és fél Ausztriát, úgyhogy elrepült az idő. Másnap dél körül gurultunk be Ajkára, a VMK elé, ahol az aggódó szülők már várták csemetéjüket.

Ja és még valami. Ha már beszámolót írok, ezt is meg kell említenem. Hazaérkezés után a fél csoport kiütéses lett. Minden fáradtság ellenére utólag értékelve az egészet én bármikor szívesen visszamennék, mert tetszett a pázsit. Szerencsére a társaság miatt nem kell túl messzire mennem, ők itt vannak a szomszéd termekben.

Nagy Tamás 12. A

Finnországban jártunk
(2002 nyara)

Finn testvérvárosunk szervezésében, az ajkai önkormányzat segítségével 10 napot tölthettünk Lappföld fővárosában, Rovaniemiben. A nemzetközi táborban 4 ország vett részt: Finnország, Magyarország, Anglia és Románia. Minden országból 10 (14-18 éves) diák érkezett. A találkozó célja a nemzetek közti kapcsolat erősítése és az angol nyelv gyakorlása volt.

Buszunk a Ferihegyi repülőtérre június 30-án indult a reggeli órákban. Még aznap leszállt a gépünk Helsinkiben, ahol a Ramada Hotelben egy éjszakát töltöttünk. Másnap hajnalban belföldi légi járattal repültünk tovább Rovaniemibe, ahol megismerkedtünk a finn résztvevőkkel. Az esti órákban, az angolok és a románok érkezése után elfoglaltuk szálláshelyünket a Vanttaus-tónál egy elhagyott iskolaépületben, ahol állítólag kísértetek laknak... Három napot töltöttünk ott, ahol az idő nagy része a bögrefestés, kenuzás, videofilm készítés, fényképezés, pingpongozás mellett szabadtéri vetélkedőkkel telt el. Az egyes csapatokban a nemzetek vegyesen képviseltették magukat. A programok között strandolás is szerepelt, de ezt a lehetőséget a 16 fokos hőmérséklet miatt csak a finnek és az angolok használták ki. Esténként nemzeti finn ételeket készítettünk tábortűz mellett festői környezetben, a fenyvesekkel borított tóparton.

A negyedik napon elfoglaltuk új szálláshelyünket egy közeli síparadicsomban. A következő napokat városnézéssel töltöttük, többek között egy 2 órás hajókirándulással a Kemi-folyón, ahol áthajóztunk a város nevezetes hídja, a Két Gyertya alatt. Meglátogattuk az Északi-sarkkörön élő igazi Télapót, aki meglepetésünkre pár mondatot még magyarul is tudott. A nyár közepi karácsonyi hangulathoz hozzájárultak a karácsonyi dallamok, a Télapó szánja, a kellemes fenyőillat, a sok-sok karácsonyfa, már csak a hó hiányzott. Végül a parkban nevelt rénszarvasok tették teljessé a Mikulás háza körüli sétánkat.

Hamar rá kellett döbbennünk, hogy még Finnországban sem csak egy jóságos apó van, ugyanis következő utunk a Santa Parkba, egy másik Mikuláshoz vezetett, aki finn vezetőnk, Nella szerint az igazi Mikulás "bátyja" volt. Képeslapot kaptunk tőle, és beírhattuk kívánságainkat az apó nagy könyvébe. Ezt a vidámparkot egy barlang belsejébe vájták, így a félhomályból előtűnő színes fények hangulatosabbá tették a helyet.

Szálláshelyünk közelében felfedeztünk egy sísáncot, ahol télen műugróversenyeket rendeznek. Bár hó nem volt, akadt, aki kipróbálta műanyag dobozok segítségével ... Igaz a legtöbben a kilátás kedvéért mentek fel a sánc tetejére, s onnan csodálták a fehér éjszakát, ugyanis pont abban az időszakban voltunk ott, amikor 2 hétig nem nyugszik le a nap. A finnek nyári bobozást is szerveztek nekünk a fenyvesekkel borított hegyek között, ahová libegő vitt fel minket.

Utolsó nap vendéglátóink meghívtak bennünket otthonaikba, így megcsodálhattuk a tipikus, egyszerűen berendezett, bordóra festett, egyszintes faházaikat. Természetesen a finnekre jellemzően szaunát minden otthonban találtunk. Lehetőségünk nyílt arra is, hogy megkóstolhassuk a hagyományos, finn receptek alapján készült ételeket is. A magyar konyhától eltérően nagyon kevés fűszert használnak, sótlanul, íztelenül főznek, így meglehetősen furcsán fogadták itthonról hozott, csípős téliszaláminkat.

Az utolsó együtt töltött esténket egy szertartás töltötte ki, ahol a sámán Lappföld tiszteletbeli barátaivá avatott minket, amit a homlokunkra festett két fekete folttal is megpecsételt. A nemzetek közül a finnekkel barátkoztunk össze a legjobban, mikor már csak ők, és mi magyarok maradtunk, vezetőink, Nella és Kaarina palacsintasütéssel is kedveskedtek nekünk.

Július 9-én pedig már itthon naplementét is láthattunk. Örültünk a lehetőségnek, hogy eljuthattunk az ezer tó országába, és megismerhettük nyelvrokonaink kultúráját. Szép élményekkel gazdagodtunk, és reméljük, hogy jövőre mi is viszonozhatjuk a kedves vendéglátást.

Tálosi Gábor, Marton Lilla, Fülöp Tímea, Andrási Nóra

Frivalszky Péter: Isteni Játék

Iskolaszünet volt, a gyermekeknek nem kellett tanulniuk. Összegyűltek, és elhatározták, hogy együtt egész nap csak játszani fognak. Csak még azt nem tudták, hogyan. Ekkor az egyikük így kiáltott föl:

- Játsszunk Isten-játékot!

A többiek értetlenkedve néztek rá, hiszen sosem hallottak erről a játékról. Az építőkockákhoz, kisautókhoz, bújócskához és fogócskához szoktak, bár már mindnyájan játszottak számítógépen is, ami szintén elég szórakoztató volt. Sejtelmük, hogy az Isten-játék is számítógépes újdonság, beigazolódott, mikor a kisgyermek így folytatta:

- Apukám vette nemrégen ezt a lemezt, a játék nagyon jó, de eddig csak egyedül próbáltam ki, pedig ha sokan vagyunk, sokkal izgalmasabb!

- Jó! Jó! Játsszunk! - hangzott a csoportból mindenhonnan, pedig még senki sem értette, miről szól ez az egész.

- Hát akkor indulás!

Összepakoltak és elindultak a kisfiú otthona felé. Az újdonság lázától föllelkesülve úgy loholtak, hogy alig pár perc alatt már meg is érkeztek, pedig a játszótér nem volt közel a házhoz. Szerencsére a kisfiú édesapját otthon találták, így őt kérték meg, hogy indítsa el nekik a játékprogramot a számítógépen. Az apuka ellenezte, hogy játsszanak, mert ez szerinte egy komoly játék, felnőtteknek való, de a gyerekek addig győzködték, míg végül is belement. Először is elmagyarázta a szabályokat és a program kezelését:

- Nos, gyerekek - kezdte - az egész arról szól, hogy van egy játékvilág, tele különféle népekkel, amelyeknek más és más hitvilágaik vannak. Ti fogjátok ezeknek az isteneit eljátszani. - a gyerekek ekkor ámuldozva tekintettek egymásra, és tudták, ma délután nagyon jól fognak szórakozni. Az apuka így folytatta:

- El kell döntenetek, hogy egyedül akartok-e istenek lenni, vagy közösen irányítatok, mert akkor a népetek egy- vagy sokistenhitű is lesz. A népeket évszázadokon, vagy akár évezredeken át kell vezetni, és a cél az, hogy végül egyikőtök teljesen a saját irányítása alá vonja a világot, egyedül maradva a játékban. A népeiteknek meg kell majd egymással küzdeniük, akár életre-halálra is. És most elmagyarázom a játék kezelését. Vegyétek föl a virtuális szemüvegeket.

Mindannyian felhúzták a kapott sisakokat, amelyek rá voltak kötve a számítógépre. Ezek után az apuka elindította a játékot, mire a sisakok szemüvegén megjelent az irányítómenü és fülükbe duruzsolni kezdett valamilyen kellemes muzsika. Az apuka a számítógépről vezérelve mindnyájuknak megmutatta a játékot.

- Ez itt a kilátóernyő, ahol a világot fogjátok látni. Az elején kell kiválasztani a népeteket, vagy csatlakozhattok egy másik társatokhoz, és akkor a népetek sokistenhitű lesz. Ezekkel a gombokkal választhatjátok ki, hogy kapcsolatba akartok-e lépni a követőitekkel valamilyen módon, vagy irányítani akarjátok őket, satöbbi. Most létrehozom nektek a játékvilágot. A lakosok legyenek ugyanúgy emberek, mint mi. Minden egyéb tulajdonságot a miénkhez hasonlóra állítom be, hogy könnyebb legyen megszoknotok, de vannak másféle fajok és viselkedési módok is. Véletlenszerűen állítom elő a programmal, hogy milyen felszíne legyen a bolygónak.

Pár perc múlva a játék készen állt az indításra, a gyerekek is elhelyezkedtek, és eldöntötték, hogy ki kivel lesz szövetségben, és kinek melyik népcsoport jut. Mivel a játék könnyebbnek tűnt, ha egy-egy társadalmat közösen irányítanak, így hát politeista népeket alakítottak ki. Ennek révén sok helyen az emberek egyelőre gondviselő nélkül maradtak, mert nem maradt nekik senki. Az apuka elindította a játékot, és elment hazulról a dolgára.

A gyermekeknek időbe tellett, de lassacskán belejöttek a játékba, és rendkívül élvezetesnek találták. Az első időkben rengeteg háború dúlt a népek közt, gigászi csatákat vívtak az ókori fejlettségű fegyverzeteikkel és katonáikkal, amelyeket mindnyájan élvezettel néztek végig. Ha békeidő volt, folyton unatkoztak, és mindig háborúkkal akarták feldobni a helyzetet, aminek az lett az eredménye, hogy néhány száz vagy ezer év alatt - játékidő szerint - rengeteg civilizáció pusztult el, és velük együtt a vallásuk is örökre kiveszett. A győztesek ujjongva foglalták el a népükkel a meghódított területeket, a vesztesek pedig bánkódva léptek ki a játékból, és hazamentek, vagy esetleg továbbra is figyelemmel kísérték az eseményeket.

Eközben jött még néhány barátjuk, akik csak most értek rá, és miután a kiesettek elmagyarázták nekik a szabályokat, ők is csatlakoztak a játékhoz, általában valamilyen magára hagyott nép oldalán. Ők már szinte kivétel nélkül csak magányosan játszottak, mert nem találtak maguknak már újabb társakat. Ők szinte legalulról kezdték, és rendkívül nehéz volt behozniuk a lemaradásukat. Némelyikük a játék egyik lehetőségét használta fel, melynek neve Deus ex machina volt, azaz ők maguk avatkoztak bele a csatákba személyesen. Ezt csak néhányszor tehették meg a program korlátozásai miatt, de indulásnak kénytelenek voltak kihasználni, mert valamelyik nép éppen mások fogságában sínylődött, és csak isteni beavatkozással lehetett menekülniük.

Az emberiség a bolygón még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy más földrészekre is képesek legyenek elutazni, így egymástól teljesen eltérően fejlődtek. Nyugat felé volt néhány népcsoport, akik rendkívüli sebességgel fejlődtek, hála a gondviselőik remek taktikájának. Ők most nagyképűen néztek le a társaikra:

- Látjátok, a mi országaink mennyivel hatalmasabbak? Ti még sehol sem vagytok hozzájuk képest! - Az egyik újonnan érkezett fiú így felelt nekik:

- Majd meglátjátok, ha az én népem megerősödik, leigáz benneteket! Ha továbbra is elszigeteltség-ben élnek az embereid a saját földrészükön, akkor előbb-utóbb le fognak maradni! Mi pedig továbbfejlődünk!

- Hiszi a piszi! - feleselt az egyikük. A másik válasz helyett csak mosolyogva elfordult.

Évszázadok teltek el a játékban, viszonylagos békében. Időközben újabb népcsoportok tűntek el a földről, és már jóval kevesebben maradtak, mint induláskor voltak. A program, érzékelve a tétlenséget, több alkalommal is próbált színt vinni a cselekménybe. Ezek közé tartozott, hogy néhány társadalom fejlődését úgy irányította, hogy egyre többször hágják át az isteneik törvényeit és szegüljenek nekik ellen. Ennek kiküszöbölésére néhány játékos bevetett egy másik lehetőséget, a Messiást, aminek az volt a lényege, hogy a játék generált egy személyt természetfölötti képességekkel, aki visszavezette a népét a helyes útvonalra.

Eközben egyes civilizációk, amelyek évszázadokon át hatalmasak voltak és messze a legfejlettebbek a társaik közt, kezdtek darabokra hullani. Kisebb, a számítógép által létrehozott műellenfelek támadták őket folyton-folyvást, míg végül teljesen fölmorzsolták az óriás birodalmakat. Ha a játékot nem gyerekek vezetik, ezek az országok valószínűleg még a játékot is megnyerhették volna, de hát egyetlen tizenéves kisfiú sem volt valami nagyszerű hadvezér.

Kezdtek más vallások teret hódítani a kihaltak helyén, egyes földrészek teljes egyeduralom alá kerültek, legalábbis vallás tekintetében, de annyi ország alakult ki, hogy lassan a gyerekek se tudták már megjegyezni mindet. Ezek, bár ugyanabban a megváltóban hittek, állandóan csetepatéztak egymással, ami hosszú távon előnyére válhatott az isteneknek, mert a háború miatt minden ország gyorsabban fejlődött. A számítógép egyszer-egyszer úgy döntött, hogy a valamelyik fennmaradt ateista vagy pogány népcsoportot "megajándékozza" egy istennel, általában ő maga állított elő egy mesterséges intelligenciájú játékost, vagy egy meglévő vallást alakított át, és másképp nevezte el az istenét.

Néhány ország fiai már elérték azt a fejlettségi szintet is, hogy hajókra szálljanak, és felhagytak a saját hittestvéreik cséplésével. Meghódították az elszigetelt társadalmakat a távoli földrészeken, amelyek valóban lemaradtak a fejlődésben, miután elvesztették a kapcsolatot a többi haladó országgal.

A legtöbb háború már nem volt vallási indíttatású, így ők nem is avatkoztak be. Teltek-múltak az évszázadok, és leszámítva néhány értelmetlen összetűzést, egyik nemzet sem tudott mit kezdeni a másikkal. Már csak néhány vallás maradt a világon. Volt néhány fő csoportosulás és más kisebbek, akik leginkább a természeti erőkben vagy fiktív istenekben hittek, akiket a program generált. A játékmenetet kénytelenek voltak már a végletekig gyorsítani, annyira unalmassá vált.

Már évezredek teltek el eredmény nélkül, majd lassacskán minden vallás kihalt, és csak két fő irányzat maradt fenn, amelyek egyazon kézben összpontosultak. Már valóban esteledett is, és mindenkinek haza kellett mennie, amikor már csak ez az egyetlen fiú ült a gép előtt szemüveggel a fején. Minden pajtásuk hazatért már, csak ő és a vendéglátója maradt ott.

- Barátom, azt hiszem, megnyerted a játékot. - mondta a házigazda kisfiú.

- Igen, én is azt hiszem. Kilépek, de előbb lefuttatok egy Armageddon utasítást.

- Remek, azt én is megnézem!

Ahogy kiadták a parancsot, a játék végrehajtotta a világ megsemmisítését. Több száz világvége-lehetőség közül választott egyet véletlenszerűen, így ők végignézhették, ahogy a bolygó átmegy egy hirtelen globális felmelegedésen, és mindent elönt az árvíz. A gyerekek tágra nyílt szemmel nézték végig a gyönyörűen megkomponált eseményeket. A program végül valamilyen ünnepélyes zene mellett kiírta, hogy a játék véget ért, és gratulált a győztesnek.

Fölálltak a komputertől, kimentek az előszobába, ahol elbúcsúztak egymástól. A nyertes így szólt:

- Köszönöm a játékot.

- Gratulálok, Jahve.