"Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket.
A tanterv nagyon fontos, új ismeretanyag, de a melegség életfeltétel a sarjadó növény és a gyermeki lélek számára."

Carl Gustav Jung     

Az elmúlt 10 évben nyugdíjba vonult kollégáink

Tizenhét év a Bródy igazgatójaként
(Hartmann Iván nyugalmazott címzetes igazgató visszaemlékezése)

Törvényszerű, hogy a kerek évfordulók alkalmával az intézményhez szorosan kapcsolódó személy különösen élesen emlékezik vissza az ott eltöltött időszakra. Méginkább igaz ez akkor, ha felkérést kap arra, hogy írja is meg emlékeit - lehetőleg röviden - az ezen alkalommal megjelenő kiadvány számára.

Rendkívül nehéz röviden emlékezni, és főleg röviden írni akkor, amikor annyi minden történt: szívet melengető sikerek, élmények, örömök és természetesen az ilyenkor törvényszerűen szinte teljesen feledésbe merülő problémák, csalódások. Úgy gondolom, hogy a rendkívül sok esemény közül azokat szerencsés, célszerű leírni, amelyek leginkább befolyásolták az intézmény fejlődését, munkánk hatékonyságának állandó javulását.

A tárgyi feltételek változásai közül talán a következőt érdemes kiemelni: volt olyan időszak, amikor az eredetileg 12 tantermesnek épült iskolában 21 osztály képzése folyt. Ahhoz, hogy ez megfelelő színvonalon valósuljon meg, az épületen belül sok célszerű szerkezeti, funkcionális átalakítást kellett végrehajtani (tantermek, csoporttermek, munkaközösségi helyiségek és szertárak, irodák, tanári, nyelvi labor, természettudományi, művészeti, tanirodai, számítógépes szaktantermek kialakítása, megfelelő bútorokkal való berendezése, könyvtárfejlesztés, a tornaterem és a hozzá tartozó öltözők felújítása és sok-sok egyéb racionális változtatás).

Mindezen túl meg kell említeni azokat a legjelentősebb fejlesztéseket, amelyek a minőségi oktató-nevelő munka feltételeit voltak hivatva megteremteni: kialakítottunk egy zártláncú, tantermekből irányítható videórendszert, felszereltük az iskolát multimédiás IKT eszközökkel, LCD monitorokkal, hogy szolgálják a tanulókat és a tanárokat, s ezzel együtt az intézmény megfeleljen a kor kihívásainak. Pályázati és szakképzési forrásokból vezetékes és vezeték nélküli internet hozzáférést tettünk lehetővé, hogy a digitális tananyagok hozzáférhetők legyenek. Középpontba került a kompetencia alapú oktatás. A könyvtár 27 000 kötetessé bővült 2000 elektronikus adathordozóval.

A tárgyi feltételek pozitív irányú változásain túl munkánk állandó javulását szolgálták azok a célszerű, követendő elvek, amelyek - remélem - egyre mélyebbre beépültek mindennapjainkba, érvényesültek munkánkban. Ilyen, általam gyakran emlegetett elvekre gondolok, mint „Az iskola van a tanulókért és nem fordítva”, „Úgy tanítsd, neveld más gyermekét, mint ahogy szeretnéd, hogy mások tanítsák, neveljék saját gyerekedet”, „A jó tanári munka három legfontosabb alapfeltétele a tanári egyéniség, az állandó, tudatos önfejlesztés, a magas szintű szakmai tudás és a rendszeres, tudatos felkészülés” és ehhez hasonlók. Vagyis egyfelől megfelelő szintű eredmények eléréséhez átgondolt, tervszerű, hatékony együttműködésre van szükség a változtatásokban érintett közösségekkel, egyénekkel. (Utalnék Joseph Joubert francia filozófus gondolatára miszerint: " jobb egy kérdést megvitatni megoldás nélkül, mint megoldani megvitatás nélkül".) Másfelől: minden érintett dolgozó az egyéniségével járuljon hozzá a minél eredményesebb intézményi munkához.

A 100%-os szakos ellátottság, a 7-8 országra kiterjedő, jól működő külföldi kapcsolatok, a Veszprémi Egyetemmel kialakított sikeres felsőfokú számviteli szakképzés mind-mind hozzájárultak azokhoz a kiváló eredményekhez, amelyeket végezetül ismertetnék. Az Országos Közoktatási Intézet 2000 és 2005 közötti időszakban 5 fontos szempont alapján feldolgozta az ország összes középiskoláinak objektív adatait, és kidolgozta azok minősítési rendszerét. A következő 5 szempont szerint értékelték a középiskolákat: az érettségi eredmények, az egyetemekre, főiskolákra felvettek aránya, a közép és felsőfokú nyelvvizsgákkal rendelkezők aránya, a tanulmányi versenyek eredményei és az intézmények által hozzáadott értékek. Iskolánk a versenyeredmények szerint jó, az összes többi szempont szerint KIVÁLÓ minősítést kapott. Azt hiszem, erre valamennyien, akik részesei voltunk ezeknek az eredményeknek, igazán büszkék lehettünk.

A Bródy mindig is a rangos intézmények közé tartozott, a feldolgozott szempontok minősítése alapján viszont a legjobbak közé emelkedett. Remélem, hogy volt diákjaink közül lesznek, akik majd e kiadványban is megemlékeznek azokról az iskolai rendezvényekről, eseményekről (ballagás, szalagavató, kirándulások, diákcsínyek stb.), amelyek oly felejthetetlenné teszik azokat a gyönyörű diákéveket, amelyekre idősebb korunkban szívesen gondolunk vissza.

Pályakép(sor)
(Révészné Egry Dóra munkaközösségvezető, magyar-francia szakos tanár visszaemlékezése)

Kezdőként kerültem a Bródyba, s nyugdíjasként jöttem el. 38 évet töltöttem itt mint magyar-francia szakos tanár, abból 5-öt már csak franciát tanítva. A kötött terjedelem miatt ilyen hosszú időről mindössze néhány hangulatmorzsát lehet átnyújtani, de talán így is megelevenedik a pályakép. Mindkét szakom nagyon szerettem, szeretem, s egyforma elkötelezettséggel tanítottam az évek során. Remélem, hogy eredményesen.

A hetvenes évek elején ketten érkeztünk huszonéves ifjoncként a 40-es, 50-es éveiben járó tantestületi tagok közé. Nagy szeretettel és segítőkészséggel fogadtak be. A következő 2-3 évben a fiatalok száma ugyancsak gyarapodott, s 10 fölé emelkedett. Igen jó csapat volt, igazi baráti társaság: a szabadidőnket is együtt töltöttük, többek közt hetente 2-szer este - a tornaterem beosztásától függően - bejártunk kosarazni. Egy ilyen alkalommal hatalmas monoklit szereztem egyik kollégám kezétől - aztán magyarázkodhattam a tanítványok kaján örömére... „Rendkívüli” gömbérzékemről fénykép is tanúskodik az iskola történetét dokumentáló fotóalbumok egyikében, amikor a „bolond”-ballagási tanár-diák meccsen tehetetlenkedem. Később már csak partjelzőséget vállaltam...

Tanerőként ugyancsak bedobtak a mély vízbe. Rögtön az első évben: osztályfőnökség, magyarérettségi, levelező tagozat (heti 2 du.), könyvtárosság (már csak a tanórai szünetekbe fért be) szakadt a nyakamba. Nem tudom, a vizsgán ki volt ijedtebb: én vagy az érettségizőim. Abban az évben ismertem meg őket, tiszta fiúosztály volt: nem az irodalom, a magyar nyelv volt érdeklődésük tárgya... Mit mondjak még?! Átestünk életünk tűzkeresztségén: ők az első vizsgán, én az első vizsgáztatáson, és túléltük. A következő években sem unatkoztam. A könyvtárosságot felváltotta a Bródy Híradó szerkesztése, a 2 délutáni elfoglaltság pedig az esti tagozat óraszámaival bővült plusz heti 3 napon. Gyakorlatilag a 6 napos munkahét 5 napján reggeltől estig az iskolában voltunk. Lehet, hogy a tanulóknak nem, de a tanárok zömének valóban a „második otthoná”-vá vált.

Egyébként a Bródy sokféle iskolatípusnak adott helyet: 4 éves gimnázium, gépészeti szakközépiskola, egészségügyi szakiskola, közgazdasági szakközépiskola, 6 osztályos ill. 0+4 évfolyamos gimnázium, 3 éves, 2 éves, 4 éves esti és levelező tagozat egyaránt működött benne. Mindegyikben tanítottam. Így a 14-től 40 évesig voltak diákjaim. Meghökkentő módon előfordult, hogy a család minden tagjával találkoztam az iskolapadban mint a Bródy valamelyik tagozatának tanulójával. A későbbiek során, a 90-es években, akkor hökkentem meg, amikor volt tanítványaim gyermekei ültek velem szemben a tanórán. Ezektől az évektől kezdve kollégaként is egyre többen megjelentek volt növendékeim közül, ami nagy öröm egy tanár számára, ahogy az is, ha országos eredményeket érnek el a tanulói. 1975-ben, ’88-ban, 2003-ban (ekkor csak felkészítő tanár voltam) az Édes anyanyelvünk verseny első 10 (ezen belül nincs rangsor) helyezettje között szerepelt 1-1 „gyerekem”. ’87-ben egyik egészségügyi szakiskolásom országos első lett magyarból a közismereti tantárgyak versenyén. Ketten (’83- ban és ’88-ban) bejutottak az országos szépkiejtési verseny döntőjébe. A 80-as évektől folyamatosan volt OKTV-dolgozatot író tanítványom – a 3 fordulóból általában a 2. középmezőnyében végeztek. 1984-2004 között vezettem a Beszélni nehéz! kört (részletek az iskola honlapján az Oktatás majd a Foglalkozások linken belül a Beszélni nehéz I. alatt) Ennek kapcsán gyakran szerepelt a Bródy neve a rádióadásokban. Párhuzamosan anyanyelvi szakkör működött 2-3 évig a felvételizőknek. Az anyanyelv melletti elkötelezettség szavalók felkészítését is jelentette. A Nagy László-versenyen 2-szer volt győztesem, ha jól emlékszem a 80-as években. Ezen kívül számos országos megmérettetésen szerepeltünk az első 3 helyen. A 90-es években a 6 osztályos gimnázium elindulásával a városi anyanyelvi versenyeken arattunk babérokat. Munkámat 2000-ben Péchy Blanka-díjjal értékelték. (Részletek szintén a honlap már megjelölt helyén.)

A 70-es években irodalom szakköri, a 80-asokban magyar fakt-os, később egyetemi előkészítő órákon a különböző művészeti ágak (irodalom, zene, festészet, szobrászat, film...) összehasonlító elemzésével dolgoztunk a sikeres felvételiért. Nagy élvezetet jelentettek ezek az alkalmak nekem is, a résztvevőknek is. Filmesztétikával a 80-as évek elejétől foglalkoztam, először csak fakt-on, majd a SULI MOZI beindításával szakköri jelleggel. Az ezredforduló után ezt a drámaesztétika/drámajáték váltotta fel, ami tanórai anyag volt. A kedvencek közé tartozott, de a sok tananyag aztán háttérbe szorította. Az irodalmi színpad már indulásomkor része volt a pályámnak. Szintén kezdő kollégám hozta létre és vezette, én „háttér-közreműködő” voltam a 80-as évek eleji megszűnéséig. A színpad legnagyobb eredménye a helikoni arany volt. Ezen túl országos minősítést ért el, s gyakran szerepelt megyei és városi bemutatókon. (Részletek a volt vezetőnél.)

A francia nyelv tanítása a szívem csücske volt igen hullámzó „történelme” ellenére: ugyanis 3-szor fordult elő, hogy ketten is tanítottuk, a 80-as években meg egy darabig szünetelt az oktatása; ’89-ben indult újra. Mindig a szituációs nyelvoktatás híve voltam - ez a 70-es évek elején újdonságnak számított. Az olvasás-fordítás volt az elfogadott. A kezdeti nehézségek után a diákok szintén megszerették. Az első osztályaim egyikében játékkészletet hoztak az étkezéshez, sőt év végén bemutatóórát tartottunk az osztályfőnöküknek és még sütit is sütöttek az életszerűség kedvéért. A későbbiek során egyre fontosabb lett a C típusú nyelvvizsga megszerzése. Ezek száma folyamatosan nőtt, s nagyon büszke vagyok rájuk, hiszen a francia nyelv igazán szép (ennyi elfogultság engedtessék meg nekem), de nem könnyű. Az újraindulás után 2 tanítványom volt hetekig jutalomból Franciaországban nyelvtanulás céljából. Szintén büszkén gondolok azokra, akik felsőfokú tanulmányaik során ösztöndíjjal hónapokat töltöttek francia nyelvterületen, hát még azokra, akik maguk is tanári pályára lépve ezt a szakot választották (’78-at, ’79-et, ’03-at emelném ki) és természetesen azokra, akik külföldön élve hasznosítják nyelvismeretüket. A franciaórák hangulatához hozzátartozott az éneklés. (Kezdetben népdalok, az ezredfordulótól slágerek „zengedeztek”.) Nosztalgiával emlékszem a „dalárdáimra”...

Visszatekintve sok-sok eltemetett emlékkép elevenedett meg... Számtalan diákarc kelt életre... viszont „ennyi fért az A4-es papírra”. Persze pályám nem csak örömteli események sora, de a szépet az emlékezet tovább őrzi...

60 éves lett a Bródy
(Burján Károly rendszergazda, munkaközösségvezető,
matematika-fizika-informatika szakos tanár visszaemlékezése)

Rohan az idő, ..., megállítanám, de nem lehet - énekelte Koncz Zsuzsa.

Sőt, nem csak rohan, hanem gyorsul is. Ahogy az ember túl van a hatvanon (én az élet delén), azaz kifelé áll a rúdja, minden nap, minden hét, minden év hamarább eltelik, mint ifjúkorában.

Sóhajtva mondogatja:

• "Jaj, csak már 18 éves lennék",
• "Vége lehetne már ennek a hétnek",
• "Csak szombat lenne már",
• "Jó lenne túl lenni a mai napon", stb.

Belegondoltak már, ha minden vágyunk teljesülne vajon hány évesek lennénk?

Öregedett tíz évet a Bródy is (én csak kilencet ). E tíz év első felére kevésbé emlékezem (jaj, nagy a baj!).

Vázlatpontokban:

• Kaszta Tibor lett helyettem a rendszergazda, ő végezte a hálózat fejlesztését és karbantartását (ő most "kényszernyugdíjas rendszergazda")
• én a hatalmasra duzzadt Bródy-net weboldalait rendezgettem, szépítgettem
• több lett a szabad időm, így kaptam egy nyelvi tagozatos gimis osztályt, hogy a matematikát el ne felejtsem

Próbáltam buzgólkodni, bevetettem az informatikában addig szerzett tudásomat is. A hét egy napján az informatika szaktanteremben volt a matek óra: a függvényeket számítógéppel rajzoltattuk ki az Excel táblázat segítségével, a Geogebra csodás program számította az egyenesek és körök egyenletét, metszéspontjait. Sajnos elkövettem egy súlyos hibát, házi feladatot adtam: letöltendő a Geogebra, számítsuk ki vele az a(x)=... és b(x)=... egyenesek metszéspontját. Rövidre fogva, csak én buzgólkodtam, a diákjaim nem. Így aztán mikor belefutottam a nyugdíjas korba, 2008-ban nyugdíjba vonultam.

A tíz év másik felét már nyugdíjasként "vészeltem át". Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben ez nem is olyan rossz! Feltéve, hogy az ember öreg gyereke:

• nem beteg
• nem unatkozik
• nem hiányzik a korábbi munkája
• és nem bosszantja sűrűn az asszony.

Nekem eddig szerencsém volt, mert mindegyikben ritkán volt részem. (A szerencsét természetesen meg is kell alapozni. Mi pipiket tartunk, így gyakran előfordul, hogy belelépek a ...) Unatkozni? Hát erre tényleg nem érek rá! Tíz egynéhány éve vettünk a nejemmel egy lerobbant tósoki parasztházat, s azóta permanens építkezést folytatunk. A telek olyan hosszú, hogy kétszer sem tudnám kaviccsal végighajítani, pedig jó dobó vagyok (Kitti unokámmal gyakoroltuk a kislabdadobást a tesi ötösért). A szélessége meg csak akkora, hogy majdnem át tudom pisilni (bár ezzel inkább nem dicsekednék).

Az évi rendszeres építkezések szünetében az asszonnyal munkamegosztásban kertészkedünk. Ő adja hozzá a szépet, én a hasznosat. Konkrétan: ő virágokat, én ehető növényeket termelek. Sajnos a túlbuzgóságom itt is kiütközött, évekig műveltem a szomszéd kertjét is (így a szomszéd kertje nem mindig zöldebb).

De ez már a múlt. Ősszel kiköltöztem belőle, pontosabban csak a kertben felvert hatalmas, Kitti unokámnak készített kunyhó költözött. Ezt egy kisteherautóval áttelepítettük a házuk mögötti erdőbe, ott újra felépítettem, s természetesen modernizáltam. A kunyhó előzménye az Ancsi unokám által belakott tyúkházpadlás volt, amit kitakarítottak, berendeztek, s vidám énekszóval töltöttek meg, ez lett a "Kobrák társasága". Ő azóta egyetemista Veszpémben anglisztika szakon, Kitti felső tagozatos lett és nemzetközi díjlovas versenyekről is rendszeresen hoz el dobogós díjakat. A kunyhó a még ovis Gergőre és nyugdíjas öregapjára szállt. Nevezhetnénk már Horror-laknak is, hiszen mostanában minden - a tósoki erdőkben talált - állati állkapcsot, koponyát oda szállítunk. Néhány hete egy kicsi, földdel tele állatkoponyát hazavitt, hogy az anya vagy a mama főzze ki szép fehérre (ez a múzeális darab ezután valahogy eltűnt!).

Az öregkori elbutulás ellen számítógépes nyelveket tanulok (PHP, CSS, jQuery) és weboldalak készítésével is védekezem. Fő művem (többek közt!) a http://tosokberend.hu a városrész weboldala. Erről jut eszembe, alapító (kisebb méretű oszlopos) tagja vagyok a már száztagú Tósokberéndért Egyesületnek, amit főleg a helyi hagyományok felélesztéséért hoztunk létre. Sok ezer fényképem díszíti vagy csúfítja a falu weboldalát. A legutóbbi - már-már hagyományos - disznóölésünkön megjelent az igazi profi Györkös József, bosszúból én is lefotóztam. Sajnos a régi falusi használati tárgyakat összegyűjtő Pajtamúzeum tervemhez még nem sikerült egy régi pajtát szerezni. Bánatomban megcsináltam a falu weboldalára a Virtuális Pajtamúzeumot az eszközök digitális fényképeivel. Készül, készülget az egyszerűbb tárgyak nyolcadrészére kicsinyített modellje, amelyekhez nem kellene nagyobb tér egy üveges szekrénynél.

A matematika-fizika szakomat sem felejtem el, időnként jön egy-egy rokon gyerek, akivel együtt tanulgatunk. Így telnek Tósokberénden egy matematika-fizika-informatika szakos nyugdíjas napjai.

Az iskolával való kapcsolatom nem szakadt meg, meg-meghallgatom volt kollégáim panaszait, többször voltunk a jó hangulatú Mikulás ünnepélyen, amit lassan Gergő is kinő, hiszen iskolás lesz, s ő sem hisz a Misi-Mikulásban. Néha segítek is, modernizáltam a tíz éve készült digitális Bródy-évkönyvet (így már joggal viselheti a megtisztelő 2.0-as verzió címet).

Alkalmazkodva a változásokhoz
(Mag Éva egészségügyi szakoktató, ifjúságvédelmi felelő visszaemlékezése)

1981 augusztusában kerültem az iskolába egészségügyi szakoktatónak. Korábban az ajkai kórházban műtős-szakasszisztensként dolgoztam. Ekkor már harmadik évfolyam indult be az egészségügyi szakiskolában. Kezdetben kórházi és demonstrációs termi gyakorlat vezetése volt a feladatom, ami a szakmai képzést jelentette. Közben bekapcsolódtam a diáksportkör keretén belül működő Országjáró Diákkör (ODK) munkájába is. A következő tanévben átvettem a vezetését. A 30-40 fővel működő csoport egész évben rendszeresen túrázott velem, és a tanév végén pedig nyári táborozást szerveztem 15 éven keresztül. 1983-ban Mátrafüred-Sástónál kezdtük majd Tokaj, Sopron, Magas-Tátra, Lakitelek, Apátistvánfalva érintésével a Győr melletti Véneken fejeződött be ez az időszak. Sok-sok diák ismerkedett meg az ország gyönyörű tájaival, gyalogolt nehéz túra-útvonalakon és tanulta meg a tábori élet szabályait, melyeket leginkább felnőtt életükben tudtak hasznosítani. Az ezredforduló változásokat hozott: már nem volt igény erre a tevékenységre a tanulók részéről.

Az Egészségügyi Főiskola elvégzése után kezdtem elméleti szaktárgyakat tanítani. Az Ápolástan-Gondozástan, Anatómia-Élettan, Szülészet-Nőgyógyászat oktatása mellett osztályfőnöki feladatokat is kaptam. A szakiskolai képzéssel párhuzamosan megjelent a szakközépiskolai oktatás, amely már a szakképesítés mellett érettségi megszerzését tette lehetővé a tanulók számára. Közben elkezdtük a felnőtt oktatást, amely OKJ-s végzettséget adott a már egészségügyben dolgozó szakápolóknak, s mely oktatáson keresztül folyamatosan kapcsolatot tudtam tartani a kórházi dolgozókkal is.

A középiskolai oktatás keretén belül lehetőség volt fakultációs tantárgyak bevezetésére. Az utazás és turizmus tanítása az 1993/94. tanévtől kezdve vált feladatommá. Ez egy gyakorlat központú felkészítés volt, amely pozitív beállítódást követelt meg tanártól, diáktól egyaránt. A tanulók a 11-12. évfolyamon járhattak erre az órára, és a nyári szakmai gyakorlat, valamint az évközi szakmai látogatások teljesítését követően középfokon érettségi vizsgát tehettek belőle. Megnéztünk utazási irodákat, vasútállomásokat, szállodákat. Voltunk az Utazás Kiállításon Budapesten és hasonló tárgyú kiállításon Veszprémben is. Részt vettünk projektversenyeken, amelyet diákkonferencia követett. Ezt az oktatást 2009-ben fejeztem be.

A szakképzést átalakulása új feladat elé állított mindenkit. Az 1999/2000. tanévben végzett utoljára egészségügyi szakközépiskolás osztály. Látva, hogy nem lesz egészségügyi képzés, beiratkoztam a soproni Benedek Elek Pedagógiai Főiskolára, és megszereztem a szociálpedagógus szakképesítést. Ez lehetővé tette, hogy ifjúságvédelmi felelősként folytassam a munkámat, de nem csak Bródy Gimnáziumban, hanem a Bánki Donát Szakképző Iskolában is. Az osztályfőnöki munka segítése lett a feladatom. Szerveztem drog- prevenciós és egészségnevelési előadásokat, és magam is folyamatosan tartottam különböző témákban összefoglalókat, ismertetőket. Ez volt a munkám a nyugdíjaztatásom előtti utolsó öt évben.

Nagyon szerettem a Bródy Imre Gimnáziumban dolgozni. Szerettem a diákokat és a munkatársakat egyaránt, szerettem az iskola hangulatát. Örömmel gondolok vissza a sok közösen megélt sikerre, a jó programokra, az aktív közösségi életre. Szerencsésnek tartom magam, hogy a változásokhoz egész életemben tudtam alkalmazkodni, mert ezáltal maradhattam aktív életemben a gimnázium munkatársa, s nem kellett a szeretett és tisztelt közeget elhagynom. Büszke vagyok arra, hogy innen mehettem nyugdíjba.

Tíz év a Bródyban
(Oszvald József német szakos tanár visszaemlékezése)

Tanári pályámat általános iskolában kezdtem, és nagyon sokáig azt hittem, ott is fogom befejezni. Még akkor sem gondoltam, hogy egyszer középiskolában is tanítani fogok, amikor 1992-95-ben a Veszprémi Egyetemen elvégeztem a német szakot. Aztán mégis úgy alakult, hogy a Veszprém Megyei Pedagógiai Intézetben végzett négyévi „hivatalnoki” munka után megpályáztam a Bródyban éppen meghirdetett némettanári állást. Őszintén szólva egy kicsit féltem, hiszen egy gimnázium mégis más, mint egy általános iskola. Abban bíztam, először majd az alsóbb osztályokban kapok órákat, hogy megszokjam a számomra új intézménytípust. Ehelyett rögtön a mélyvízben találtam magam, hiszen már az első tanévben (2002/03) volt érettségiző csoportom. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy tanítványaimat jól felkészítsem, de szerintem a vizsgán én jobban izgultam, mint ők. A kezdeti nehézségek legyőzésében nagyon sokat segített az a megértés és segítőkészség, amit az iskola vezetése és munkatársaim irányomban tanúsítottak. Ezt a jóindulatot az ott töltött évek alatt végig éreztem, és ezúton is köszönöm.

Azt a kérésemet is akceptálta az iskolavezetés, hogy osztályfőnöki teendőkkel csak akkor bízzanak meg, ha feltétlenül szükséges. Így nem is volt osztályom, mégis „pótosztályfőnöknek” érezhettem magam attól a pillanattól kezdve, hogy a gimnázium bevezette a német nemzetiségi nyelv oktatását az öt évfolyamos osztályokban. Az erre a tagozatra járó tanulók mindegyikét tanítottam. Ők több ismeretet szereztek német irodalomból és a német nyelvű országokról, mint az általános német tagozatra járók. A legfontosabb különbséget azonban a német nemzetiségi népismeret tantárgy jelentette. Ennek keretében a magyarországi németek kultúrájával, szokásaival, hagyományaival, konyhájával, nyelvével stb. ismerkedtek a tanulók. A tananyagot nemzetiségi települések és múzeumok megtekintése, ausztriai kirándulások, színházlátogatások a szekszárdi német nyelvű színházba egészítették ki és tették érdekesebbé. Hogy sikerült tanítványaim érdeklődését felkelteni, mi sem bizonyítja jobban, mit az általuk a tanév végére elkészített projektmunkák, közülük néhány igazán színvonalas volt. Munkám eredményességének tartom azt is, hogy egyik volt tanítványom, aki tiszta magyar család gyermeke, német nemzetiségi óvónőnek tanul.

A nyugdíjtörvény megváltoztatása arra késztetett, hogy 2010. dec. 31-ével kérjem a nyugdíjaztatásomat. Azt követően 2012 júliusáig óraadóként még tanítottam, főként népismeretet. És éppen pályám utolsó évében történt valami, amit sosem fogok elfelejteni. Óraadóként már nem számoltam azzal, hogy 2012-ben még érettségiztetni fogok. De úgy szeptember utolsó hetében az érettségiző csoportból egy fiú megkérdezte, nem lenne-e lehetséges, hogy én érettségiztessem őket. Ez a fiú egyike volt azoknak, akik egy ideig megpróbálták tanári pályám utolsó hónapjait nagyon megkeseríteni. Nem gondoltak arra, hogy a vizsgán esetleg visszaadom a kölcsönt? Ismertek annyira, hogy tudták, nem fogom megtenni. Végül a szóbeli vizsgán én voltam a kérdező tanár, és négy tanulónak sikerült az írásbelin elért eredményét egy jeggyel javítania.

Ezzel az emlékkel búcsúztam tíz év után a Bródytól, és 42 év után a tanári pályától.